Jocelyn Brown hangját rengeteg diszkó dalban lehet hallani: ő volt a Musique, az Inner Life, a Change és több más stúdió zenekar énekese. Sajnos saját neve nem sok dalt jegyez, a legtöbben mindössze legnagyobb slágere, a Somebody Else’s Guy kapcsán ismerik. Manapság is keresett énekes, olyan zenekarok dalaiban szerepel, mint a NuYorican Soul és az Incognito.
Jocelyn Lorette Brown Észak-Karolina államban, Kingston városában született 1950. november 25-én. Sok híres művészhez hasonlóan ő is gyermekként kezdett énekelni először otthon, aztán a templomban is. Egész családja énekelt, és gospel zenére nevelték, később pedig nagynénje, Barbara Gaskin ismertette meg más zenei műfajokkal. Barbara ismert elismert művész volt, ő énekelte az Ecstasy, Passion & Pain 1976-os, "Touch And Go" című dalát.
Discoguy: Ms. Brown, a családodban mindenki nagyon jól énekelt. Mit gondolsz, mi lehet az oka annak, hogy szó szerint mindenki ilyen kimagasló szinten használta a hangját?
Jocelyn Brown: Azt hiszem, erre mondják azt, hogy “a gének”. A nagyapám és a nagymamám is énekelt, de az igazi a nagyi volt. Azt hiszem, anyám, a bátyja, és a nővérei örökölték a nagymamán keresztül, én pedig az anyám révén. És persze ott vannak az unokatestvéreim, Ray [Gaskin] és Elaine és valamint Barbara nagynéném.
Van rokonság köztetek és a diszkó korszak énekesnői Miquel Brown és Sharon Brown között?
Nincs. Csak névrokonság.
Mikor kezdtél énekelni?
Három éves koromban. Mármint, a templomban, mert stúdióban először 14 évesen. Ott is először csak a háttérben, aztán lépésről-lépésre jöttem előrébb, bár igazából nem készültem énekesnek. Eredetileg tanár szerettem volna lenni, és bár a gospel-ben elég sokat énekeltem, de egészen addig nem foglalkoztam vele komolyabban, amíg a háttér vokálozás következtében egyre ismertebb nem lettem. Onnantól kezdve egyik dolog vezetett a másikig. Egyébként, azért tanítottam is egy kicsit, de három év után már az énekes karrieremre kellett koncentrálnom, ezért abbahagytam.
Emlékszel arra, hogy mi volt az első dal, amiben énekeltél?
Természetesen. A dal címe Black Widow Spider volt, egy kedves, Sharon keresztnevű énekes adta elő, sajnos a vezetéknevére nem emlékszem, mert ez nagyjából 1962 környékén történt.
Aztán berobbant a diszkó láz, és Jocelyn hangját olyan zenekarokban lehetett hallani, mint a Dazzle, a Kleer, a Machine, a Disco Tex & The Sex-O-Lettes és a Change. Utóbbit a Jacques Fred Petrus-Mario Malavasi páros hozta létre és az első, The Glow Of Love c. lemezükön Jocelyn három dalban is énekelt: A Lover’s Holiday, It’s A Girl’s Affair és az Angel In My Pocket. A borítón még Jocelyn Shaw néven szerepelt - akkori férje nyomán.
Rengeteg diszkó klasszikust énekeltél, de van-e olyan, amiről csak kevesen tudnak, vagy nem is tüntettek fel a lemezen?
Ez nagyon régi történet, de például George Benson Give Me The Night című lemezén is vokáloztam, ahol ráadásul rossz névvel (Jocelyn Allen) tüntettek fel, pedig akkor már a válásom után voltam, és már újra a lánykori nevemet használtam.
A legnagyobb művészekkel volt lehetőséged együtt dolgozni: John Lennon, Bette Midler (a Divine Madness című filmben), Diana Ross, és sokan mások. Milyen emlékeid vannak ezekről az időkről?
John Lennon csodálatos ember volt, mindig pontosan tudta, hogy mit szeretne, a stúdióban határozott de alázatos volt, és ő ismertette meg velem a sushit. Bette Midler is különleges volt, láthattam, hogy nőként és a film producereként milyen harcokat vívott sikeresen, és büszkeséggel tölt el, hogy szerepelhettem a filmjében. Bárkivel is dolgoztam együtt, mindenkitől kaptam valamit, amiből én is építkezhettem: hogyan fejlődjek, hogyan lépjek előre a karrieremben, hogyan dolgozzak együtt más művészekkel és producerekkel.
Van olyan, akivel szívesen dolgoztál volna, de nem jött össze?
Igen, például Bryan Adams, szívesen dolgoznék Quincy Jones-szal (dolgoztam neki, de csak áttételesen), aztán Babyface, Phil Collins…
Többekkel is beszéltem rólad, például Patrick Adams-szel, aki az I’m Caught Up…-ra a legbüszkébb, meg Loleatta Holloway-jel, aki azt mondta, hogy azt ő is szívesen elénekelte volna. Patrick még azt is mesélte, hogy a dal 12’’ lemezen jelent meg, és pár napra rá más kiadók is licitáltak rá, szó szerint. Végül a Prelude Records nyert, és ezt az egyetlen dalt megvette 17.500 dollárért. Ez akkoriban teljesen szokatlan volt, főleg ha tudjuk, hogy a Musique zenekar teljes nagylemezére 16 ezret költöttek.
Aztán beszéltem Colonel Abrams-szel, aki elmesélte, hogy ő is énekelte a dalt, de férfi szöveggel…
Ezt nem is tudtam…
És, mit szólsz az elmondottakhoz?
Kezdjük a hölggyel, Loleatta-val! Ő volt az, aki úttörő volt ebben a stílusban először ő adott ki klub/diszkó dalokat a saját neve alatt a Salsoul Records-nál. Erőteljes hangja volt, és egyáltalán nem félt használni. Bátran mondhatjuk, hogy ő volt a Salsoul Records Királynője, tőle működött a “groove”.
Patrick Adams (és leginkább Greg Carmichael) adott nekem lehetőséget arra, hogy kitörhessek, ez volt az I’m Caught Up…, ezért örökké hálás leszek nekik.
Aztán ott van Billy Amendola, a Mantus zenekar alapítója. Velük még a Jocelyn Shaw nevet használtam, mert akkor még férjnél voltam. Billy abban segített sokat - lévén dobos volt - hogy jobban értsem a ritmust, nagyon sokat tanultam tőle, amit mind a mai napig használni is tudok.
Tudom, hogy az éneklés mellett dalokat is írtál (például a húgoddal, Annette Brown-nal a Somebody Else’s Guy-t). Melyiket csinálnád szívesebben: a komponálást, vagy az éneklést?
Mindkettőt! Egyébként a Somebody Else’s Guy volt az első dal, ami szólóban, a saját nevem alatt jelent meg.
Megjelent Nagy-Britanniában egy olyan maxi single, amelyiknek az egyik oldalán az eredeti volt, a másikon pedig az I’m Somebody Else’s Guy rap verzióban. Ezt ki találta ki?
Fogalmam sincs, de amikor megtudtam, nagyon felháborodtam. Tulajdonképpen ellopták a dalomat, mert a rap verzió elkészítéséhez tőlünk nem kértek engedélyt, ráadásul az illetők producereknek adták ki magukat, pedig nem voltak azok. Csak akkor szereztem tudomást az egészről, amikor már kinyomták, ráadásul a dolgok jogi részének kezelésében sem voltam rutinos. Az egyetlen szerencsém az volt, hogy a saját verzióm előbb jelent meg, de a dal akkor is miénk: a húgomé és az enyém. Arról énekelek benne, ami velem is megtörtént, és azóta is szeretem a dalt.
A nyolcvanas évek közepén jelent meg a Love’s Gonna Get You című dalod, aminek Jellybean volt a producere. Aztán azt beszélik, hogy az egyik fellépéseden hallottad meg a Snap-től The Power-t, benne a hangoddal. MIt gondoltál akkor?
Úgy éreztem, hogy átvertek, hogy megloptak. Senki nem foglalkozott azzal, hogy azt én énekeltem, azért nekem senki egy centet se fizetett, a lemezen még csak meg se említettek. Mindez azért történhetett meg, mert Jellybean megengedte nekik, hogy használják, de engem figyelmen kívül hagyott, nekem nem szólt.
Bátran kijelenthetjük, hogy az egyik legtöbbet “samplingelt” előadó vagy, akinek hangját, hangmintáit rengetegen használták. Mi a véleményed erről a szegmensről?
Hát, sokat nem tudok tenni, mert ha valaki felhasználja a hangmintámat, és Taiwanon adja ki, milyen mozgásterem van? Az persze mégis jó érzés, hogy valaki pont az én hangomat találja jónak erre a célra, de aki érti ezt az iparágat, annak tudnia kell, hogy ezért illik fizetni. A hangminta saját hangjuk, ha ilyen vokalistát szerettek volna élőben használni, az is pénzbe került volna.
Ugyanez a hangminta szerepelt a Bizarre Inc. 1992-es I’m Gonna Get You című dalában is, ott énekesként Angie Brown van feltüntetve, aki nem rokona Jocelyn-nek.
A “diszkó dívák” mint te, vagy Loleatta Holloway még mindig nagyon népszerűek vagytok itt Európában, különösen Nagy-Britanniában - ahol 1990 óta te is élsz. MI ennek az oka? Több itt a munka, mint a tengerentúlon?
Igen, itt folyamatosan dolgozom. Azért sok a munka, mert sok producer sokféle országból érkezik, és nagyon színes a zenei élet.
Azon kevés művészek közé tartozol, akik ugyanazzal a dallal kétszer is sikert arattak, ez pedig a Keep On Jumpin’. Először a Musique verzióval 1978-ban, majd Martha Wash társaságában és Todd Terry átdolgozásában 1996-ban. Milyen érzés ez?
Nagyon jó, mert Martha-val szuper volt együtt dolgozni.
Azt tudod, hogy hány dalban voltál vokalista-közreműködő?
Egészen biztosan több, mint 127 dalban, de szerintem közelíti a kétszázat. Még egy listám is van, amikor a húgom legutóbb itt járt leültünk és leírtunk mindent, amit tudtunk. Ezért emlékszem rá.
Vannak olyan dalok, amiket szívesen előadtál volna, de eddig nem kerültek sorra?
Igen. Deniece Williams The Boy I Left Behind című dala, Tina Turnertől a Steamy Windows, Celine Dion egyik balladája - de NEM a Titanic-os -, és még rengeteg, csak nem jutnak eszembe… Ami pedig a diszkót illeti: a Brainstorm-tól a Lovin’ Is Really My Game.
Ha ennyi év távlatából tekintesz vissza a diszkóra, mit gondolsz a stílusról?
Nos, a diszkó lehetőséget adott a művészeknek arra, hogy változatosak lehessenek, de mégis táncoltassanak. A diszkó összehozta az embereket, hogy együtt bulizzanak. Szerintem emiatt jöttünk össze, és táncoltunk hajnalig - mint a Paradise-ban. Ebben a stílusban volt először hallható egy dal a megszokottól eltérő felépítésben: akadt olyan, amiben nem volt verse csak kórus, vagy domináns lett a ritmus szekció, ezáltal jobban érthetővé vált, hogy mit is csináltak a művészek a stúdióban. Szerintem kifejezetten edukatív időszak volt.
Volt egy zenekar, a Weeks & Co., a névadó Richie Weeks-nek egészen különlegesek voltak a szerzeményei. Funky volt, meg táncolható, de pl. teljesen más harmóniákkal és másképp próbálkozott. A nagynénémmel, Connie Harvey-vel vokáloztunk neki, imádtuk.
Ha már a Paradise Garage klubot említetted… Gondolom ott is volt fellépésed, ugye?
Ez volt az első hely New Yorkban, ahol a saját nevemmel léptem fel. Nagyon jól bántak velem, minden második hónapban volt - alkalomtól függően - ott rendszeres műsorom, úgy kezeltek, mintha én valami különlegesség lettem volna. Természetesen ismertem a DJ-t, Larry Levan-t is, nagyon közeli barátok lettünk (főleg a vége felé), sokat segített nekem pl. a remixeivel.
Larry az Inner Life-féle Ain’t No Mountain…-ból készített saját “Garage Version” remixet, ami 10 és fél percig tartott, és a klub himnusza lett.
Beszéljünk még egyszer a régi szép időkről! Van olyan emléked, történeted amit szívesen megosztanál az olvasókkal?
Hát, van pár sztorim, sőt valójában egy csomó. Az egyik emlékezetes időszak az volt, amikor az Incognito-val az Always There-t készítettük. Imádtam együtt dolgozni a Masters At Work duóval, de meg kell említenem azt a Madison Square Garden koncertet…
Ott volt az Ashford & Simpson duó, az O’Jays és a Whispers. A színpad alatt álltam egy felemelkedő elemen, és amikor elkezdtem énekelni a Somebody Else’s Guy-t, ez az elem felemelkedett velem együtt a színpadra. Az egész teremben mindenki velem énekelte a dalt, ennél fergetegesebb élményem még sosem volt azelőtt.
© Original interview by Discoguy.
© Magyar fordítás by Deluxe FM. Idézet, említés utánközlés kizárólag a Deluxe FM írásos engedélyével, az eredeti forrás megjelölésével!
Commentaires