Az általunk csak Tom Moulton-ként megismert fickó teljes neve Thomas Jerome Moulton, és 1940. november 29-én született New York szomszédságában, Schenectady városában. Amikor megemlítem Tom-nak, hogy mikor született, felsóhajt: “Istenem, ennyire öreg lennék?”
Tom már kisgyermekként szerelmes lett a zenébe, egészen pontosan a fekete zenébe - még a suliból is kimaradt, hogy egy lemezboltban dolgozhasson.
“A zene az életem. Eredetileg DJ szerettem volna lenni, de a példaképem egy csúszópénz ügybe keveredett, és ez teljesen elvette a kedvemet a dologtól. Hogy kérhet valaki pénzt azért, hogy bizonyos lemezeket lejátsszon? Én azt hittem, hogy azért játsszák a lemezeket, mert a közönség szereti azokat. Így képzeltem a munkát: zenével hatok az emberekre pont úgy, ahogy a zenék hatnak rám.
Discoguy: Kezdjük egy nehéz kérdéssel: kicsoda valójában Tom Moulton?
Tom Moulton: Egy zeneimádó ember. Másképp nem is tudom ezt megmagyarázni, mert a zene mindig teljesen kitöltötte az életemet. Mindig azt élveztem igazán, ha egy anyagot úgy alakíthattam át, hogy az emberek szeressék a végeredményt. Ezt csinálom mind a mai napig.
Úgy tudom, hogy egy ideig modellként is dolgoztál. Ez még a zenélés előtt volt, vagy mellette?
Huszonévesen lettem egy lemezkiadó promóciósa, és ott elérkezett az a pont, amikor manipulálnom kellett az ügyfeleket. Én már tudtam, hogy nemsokára milyen új dal jön ki, annak pedig meg kellett ágyazni. Elhintettem, hogy “nemsokára kijön ez a lemez…”, aztán amikor tényleg kijött, az emberek már azt mondták: “Igen, hallottam róla.” De sosem szerettem csinálni, mert úgy éreztem, hogy csalok. Ezért úgy döntöttem, hogy inkább olyan pozíciót próbálok ki, ahol nem kell az agyamat használni, csak a testemet. Tudom, hogy hülyén hangzik, de tényleg így gondoltam. Ezzel viszont az volt a baj, hogy nem tudtam a zenével foglalkozni, fél embernek éreztem magam.
Akkor, hogy is kezdtél mixelni?
Elmentem a Fire Island nevű helyre, és figyeltem a közönséget: mind fehérek voltak, de fekete zenékre táncoltak. Megnyugodtam, hogy rajtam kívül vannak más fehérek is, akik odáig vannak a feka zenéért. Viszont mivel minden zene kb. 3 percig tartott észrevettem, hogy amikor egyiket átkeverték a másikba, az emberek megálltak, elbizonytalanodtak, és többen le is mentek a parkettről. Azt gondoltam, hogy kellene valami módszer, hogy a dalok hosszabbak legyenek, és akkor könnyebb lenne az átúsztatás, az emberek pedig nem esnének ki a ritmusból.
Szóval, csináltam egy kazettát.
Eltöltöttem vagy 80 órát azzal, hogy összehozzak egy 45 perces mixet, lelkesen odaadtam a DJ-nek, aki megköszönte, de azt mondta: “Azért ne lépj ki a munkahelyedről!” (Hahaha…)
Ez eléggé lehangolt, látszott is rajtam. Épp a kikötőben lógattam az orromat, amikor odajött egy fickó, aki látta rajtam, hogy nagyon magam alatt vagyok. Kiderült róla, hogy a Sandpiper tulajdonosa, és amikor elmondtam, hogy mennyit vacakoltam a kazettával, azt mondta: “Add ide, megmutatom a mi lemezlovasunknak, annyira nem lehet rossz.”
Odaadtam a kazettát, meg a telefonszámomat, aztán egyik szombat hajnali fél 3-kor felcsörgettek azzal, hogy “Tudnál még ilyen kazettát csinálni? A közönség odáig volt érte!”
Hát, így kezdtem.
Dolgoztál valaha DJ-ként?
Nem, soha. Sokan hitték, de nem. Amúgy mivel a Sandpiper-nek két évig gyártottam a kazettákat - márpedig oda járt a krém -, ezért mindenki azt gondolta, hogy ha én ott zenélek, akkor már biztosan vagyok valaki. Persze azt nem tudták, hogy kazetta megy, én meg csak állok a pultban, de hát valakinek muszáj volt ott lennie. Szóval, nem voltam DJ.
Ma sokan úgy ismernek téged, mint a maxi single, a 12’’ single feltalálóját. Hogy is volt ez?
Ebben az esetben is igaz, hogy nagyszerű ötleteket néha a véletlen hozza, illetve a szükség szüli. A hetvenes években jártunk, épp vittem a dalaimat a Media Sound-ba maszterelni. Egy új Trammps dallal érkeztem, és mondtam Dominic-nek, a helyi erőnek, hogy ebből kellene egy teszt lemez. Ő épp indulófélben volt, úgyhogy az asszisztenséhez irányított, egy puerto rico-i fickóhoz. Ezen kicsit felhúztam magam, de azért odamentem hozzá, és azt mondtam neki: “José, tudod hogy kell ezt a cuccot használni?” Mondta, hogy igen, úgyhogy megkértem, hogy vágjon egy teszt lemezt a dalomból.
Mindent pont úgy csinált, ahogy kértem, úgyhogy nagyon elégedett voltam, ettől kezdve csak vele dolgoztam. A kiadóban is jeleztem, hogy a borítón két felirat szerepeljen: az egyik az “A Tom Moulton Mix”, a másik pedig, hogy “Mastered by José Rodriguez”.
Egyik alkalommal Al Downing I’ll Be Holding On című dalát vittem, nagyon szerettem volna lemezt belőle, de José azt mondta, hogy a 7 hüvelykes kismelez alapanyag elfogyott, csak 10-es van. Megvágtuk, de elég röhejesen nézett ki a nagyméretű lemezen az a kis, vékony csík. Kérdeztem Josét, hogy nem tudnánk ezt “megnagyobbítani” valahogy? Azt mondta, hogy ahhoz jobban fel kell hangosítania a dalt, legalább 6 dB-lel. Amikor meghallottam az eredményt, azt hittem leesek a székről, annyira dögösen szólt! Úgyhogy legközelebb már nem is a 10-esre vágtunk, hanem a nagylemez méretű 12-esre. Ennyi a sztori, így született a maxi single.
Tom egy másik interjúban elmesélte, hogy a rádiók számára akkor elég volt a kislemez, ami a közép tartományban szólt jól, a maxin viszont jobban kijött a basszus és a magas is, ez pedig a klubokban kifejezetten kívánatos volt.
De hogy volt időd mindenre? Keverés, mastering, meg a többi?
Hát úgy, hogy éjjel-nappal ezt csináltam. Hét közben kevertem, pénteken meg masztereltem, éppem ezért csütörtökön nem is nagyon aludtam.
Tom és José első maxi single-jei teszt nyomások voltak DJ-k számára, így a következő kérdés teljesen magától értetődő.
Tudom, hogy mindenki ezt kérdezi, de végül is melyik volt az ELSŐ, hivatalosan kiadott maxi single?
A Double Exposure-tól a Ten Percent.
És mi volt az első “hivatalos” promóciós kiadvány?
A Southshore Commission Free Man című dala.
Amikor Tom a maxi single véletlen feltalálásáról beszélt, megkérdezte tudom-e, hogy a híres “Disco Break” (mai szaknyelven “kiállás” - a ford.) hogyan keletkezett? Nos, mint kiderült, ez is másnak indult, aztán ez lett belőle.
Az első dal, amit (re)mixeltem, Don Downing Dream World-je volt, amiben a dal végére a hangnem megváltozott, felfelé modulált. A hosszú verziónál vissza akartam térni a dal elejére, ami ugye más hangnemben volt, így nem tudtam megcsinálni. Mi a megoldás ilyenkor? Kivenni a dalból mindent, ami zenei, aminek hangneme van, így megmaradt az üres dob, vagyis maga a drum break. Betettem a dal végére, aztán elkezdtem rá visszapakolni a percussion-t, majd a basszust, a hosszú verzió így olyan lett, mintha kétszer váltott volna hangnemet, pedig csak megvágtam Többen is megdicsértek, hogy mekkora géniusz voltam ezzel, egyszerűen csak így tudtam megoldani amit akartam. Jó lenne azt mondani, hogy én vagyok a legokosabb, legmenőbb, de ez nem lenne igaz. A drum break egy totál véletlen eredménye lett.
Meco Monardo mesélte, hogy Tom hosszú instrumentális részei, a dobalapok felnyitották a szemét, így amikor 1974-ben elkészítették Gloria Gaynor “Never Can Say Goodbye” című lemezét, Tomot kérték meg, hogy a dalokat mixelje össze. Ezt a technikát később pl. Donna Summer is alkalmazta.
Meco maga mesélte nekem a következőket egy interjúban:
“Először úgy véltük, hogy tiszteletlenek leszünk Gloriával szemben, mert Tom szerint elég lenne egy perc ének, és utána jöjjön a zene. Végtére is - és Tom messze a kora előtt járt, és ezért mondta ezt - az emberek a diszkóban nem kifejezetten a dalt hallgatják, hanem táncolnak annak ritmusára. A szöveges részből elég egy perc, ha tánc közben hallják a zenét, elméjükben úgyis összeáll a teljes dal. Amikor Tom mindezt elmondta nekünk, mi még Gloria oldalán álltunk, ám az elkészített anyag meggyőzött, rájöttünk, hogy teljesen igaza van.
1974-77 között Tom Moulton volt a legkeresettebb remixer, és munkája segített abban, hogy a kiadók a diszkó dalaikat - a stílus korai éveiben - sikeresebben adják el. Neve tehát már akkor ott szerepelt a lemezeken, amikor a diszkóláz még be sem indult igazán.
Jól tudom, hogy a 12’’ single feltalálása előtt már több száz dalt remixeltél kislemezre?
Meg kell értened valamit: amikor mixelni kezdtem, még nem remixeltem, hanem magát a dalt kevertem készre. Adtak egy szalagot, hogy “fel tudod tuningolni?”, ezután elkészítettem a hosszú verziót, majd azt vágtam meg rövidre, és mindig ezeket a “visszavágott” a verziókat játszották a rádiók. Ezt nem nevezném még remixnek. Volt tehát hosszú, és rövid verzió is. Amikor valaki bement a lemezboltba, azt akarta megvenni, amit a rádióban hallott, a rövidet - miért ne adjuk meg neki a lehetőséget arra, hogy ugyanazt megszerezhesse hosszabb verzióban is? Ezért volt a hosszú.
Ennek fényében azt vélelmezem, hogy nem vagy elégedett a mostani remixekkel?
Amikor először hallottam a Chumbawamba dalát, azonnal megvettem a maxit, mert mindig imádtam a zenekart. Megvettem, de vissza is vittem, mert amikor meghallgattam rájöttem, hogy pont azt a hook-ot hagyták ki belőle, amitől az eredeti működött. Szerintem mindig kellene egy Original Mix a maxikra, ehelyett olyan remixeket készítenek, hogy rá sem ismersz az eredetire.
Mit is mondtál, hol élsz?
Stockholm, Svédország.
Ó, az ABBA hazája! Hát, tudod mi az, amit nagyon bánok? Lett volna lehetőségem arra, hogy a Dancing Queen-ből remixet készíthessek, de visszautasítottam. Azt mondtam a kiadónak, hogy annak a dalnak nincs szüksége rám, mert úgy jó, ahogy van. És nagyon sajnálom, hogy ezt mondtam, mert kellett volna abból a dalból egy hosszú verzió. Amúgy is imádom az ABBA-t, a zenéjük időtlen, és még most is nagyon szívesen nyúlnék hozzá az eredeti sávokhoz.
Mindig kaptál saját kópiát az elkészített remixeidből?
Ó igen, egy darabig őrizgettem is őket, de ma már nem foglalkozom velük. Nem is tudom pontosan hány dalt készítettem. Fénykoromban legalább 37-38 ezer (!) lemezem lehetett, mert ilyenkor minden egyes kiadványból 25 példányt küldtek: kislemezt és maxit is. Egy idő után azt mondtam, hogy ilyen mennyiséghez már egy raktár kellene, ennyit én nem tudok tartani.
És azt meg tudod mondani mennyi dalt kevertél?
Ó, egész biztosan több, mint négyezret. És amikor azt mondom, hogy 4000, akkor 4000 különböző dalról beszélek: 4000 rövid és 4000 hosszú verzió.
Hogy látod: volt neked valamilyen különleges képességed, amitől ilyen jó lettél a mixelésben?
Nem, egyszerűen a szívem után mentem. Ha meghallottam egy dalt, és abban valamit, ami megfogott, akkor igyekeztem e köré a dolog köré építeni minden mást, mert ez ragadta meg a figyelmet, és emiatt vették meg.
Menjünk vissza a 12’’-es mixek és remixek idejébe. Mennyi ideig tartott egy remix, és mekkora a különbség ma?
Mint mondtam, a 12’’ mögötti eredeti ötlet az volt, hogy hosszabbítsuk meg a 7’’-es kislemez verziót. Vagyis, én nem kifejezetten dance dalokat készítettem, hanem olyan dalokat, amikre lehetett táncolni. Óriási a különbség, de nekem a kislemez volt mindig a fontos. Viszont, a kislemez verzióban benne volt minden, ami a 12’’-ben jó volt. Ezért készült el mindig először a hosszú verzió, és azt vágtam meg utána rövidebbre. Ez nagyjából 10-11 órát vett igénybe.
És mi a helyzet manapság?
Tudod, az én időmben teljesen szabad kezet kaptam: ha akartam, megváltoztattam a dobot, hozzátettem-elvettem ezt vagy azt, de sosem mondtam mit csináltam, mert ettől az a dal nem lett az enyém. Engem azért fizettek, hogy jobban szóljon, és én eszerint dolgoztam. Manapság adnak egy vokál sávot, és a remixerek tulajdonképpen egy új dalt építenek köré. Vannak egészen jól sikerült darabok, de vajon mi lesz 10 év múlva?
Azt tudjuk, hogy mixeltél, remixeltél és masztereltél, de írtál-e valaha saját dalt?
Igen, mindig próbálkoztam az írással.
Van valami, amit ki is adtak?
Nincs. Habár, Grace Jones Atlantic City Gambler című dalában én írtam a szöveget. Aztán írtam a Salsoul Orchestra 212 North 12 című dalába is. Vagyis, belekezdtem, de nem maradt időm mindenre, végtére is nem csinálhattam egyszerre ennyi dolgot. Amit viszont mindig utáltam, az a producerkedés. Nem vagyok diplomatikus alkat, volt ilyen beszélgetésem az egyik művésszel: “Figyelj, én azért vagyok itt, hogy ez a dal jobban szóljon, szóval vonszold be a segged a stúdióba és tedd a dolgod, ahogy én is.” Persze, sokan nehezményezték ezt a hangvételt, mert én senkit nem kezeltem sztárként. Mondtam nekik, hogy a vitatkozással feltartanak engem, a hangmérnököt meg az asszisztenst, de ez nem nekünk kerül pénzbe, hanem nekik, mert végül is ők a fizetők. Én nem pszichológus akartam lenni, aki a művész lelkivilágával foglalkozik.
Tomnak volt saját kiadója is, a Tom n’ Jerry Records, először a Salsoul Records-nál, aztán átment a Casablanca-hoz. Jerry egyébként Tom testvére volt, ő intézte a promóciót.
1979-ben kiadtad a saját 12’’ lemezedet T.J.M néven, a Casablanca terjesztésében. Az volt a címe, hogy “I Don’t Need No Music”. Gondolom a TJM a Thomas Jerome Moulton-ból jött… Van még ezen kívül saját kiadványod, vagy csak ez az egy jelent meg?
Ez a megjelenés egy a Casablanca-val kötött deal része volt. Imádtam mindkét oldalát, mert a B oldalon a Put Yourself In My Place volt. Természetesen nem én énekeltem hanem Ron Tyson a Temptations-ből. Na jó, egyszer beleénekeltem egy dalba, de csak azért, mert volt benne egy üres rész, ahová azkellett. Az is egy Temptations dal volt, a Party Time.
Ha jól tudom, akkor volt saját rovatod a Billboard magazinban Disco Mix címmel. Ez először az 1974. október 26-i lapszámban jelent meg. Meddig csináltad?
Amíg nem lett elegem belőle. Pár évig ment, de itt is kiderült, hogy nem lehet egyszerre a stúdióban dolgozni, meg cikkeket írni.
A Billboard “Disco Mix”-et Tom 1976-ig csinálta, utána a new yorki DJ Barry Lederer vette át, és vitte tovább 1982-ig.
A kiadványokon olvasható felirat “A Tom Moulton Mix” számomra egyet jelent a magas minőséggel, a szuper remixekkel. Hogy jutott eszedbe, hogy ezt ráírd a lemezekre?
Hát úgy, hogy van a mix, és van a Tom Moulton Mix. Ez azt jelenti, hogy utóbbiba rengeteg időt, energiát tettünk, hogy mester darabokat hozzunk létre. Azt akartam, hogy a nevet összekössék a minőséggel, és ha meglátják egy lemezen, akkor tudják: az nagyon jól fog szólni, és minőségi zene lesz rajta.
Mit éreztél, amikor a remixeid egyre népszerűbbek lettek?
Ijesztő volt, de el voltam ámulva!
De jó volt, ugye?
Ami igazán jó volt az az emberek reakciója volt egy-egy hangzásra. Vagy, amikor jött a kiállás, és a tömeg felhördült - már azért is, mert én pont ezt éreztem, amikor készítettem a dalt.
És az milyen érzés, hogy ilyen hatással voltál a DJ-kre és a diszkó zenére?
Én nem így tekintek az egészre, hanem úgy, hogy a fehérek elfogadták a feketék zenéjét. És nem azért fogadták el, mert fekete, hanem azért, mert jó. Szerintem a zenének nincs színe: azért szereted, mert jó. Ki a fenét érdekel, hogy az előadó fehér, fekete, zöld vagy sárga? A jó zene az jó zene.
Rengeteg dalt készítettél. Van olyan, ami nem jelent meg, pedig szerinted ki kellett volna adni?
Igen volt pár. Sajnos a dal címére nem emlékszem, csak az előadójára: Adrian Gurwitz volt. De nem csak olyan volt, hogy valamit nem adtak ki, olyan is, hogy valaki szeretett volna Tom Moulton remixet, de nem készült neki…
Igen, az ABBA és a Dancing Queen, erről beszéltünk. Valami más?
A Time Bandits zenekar Endless Road című dala, ezt nagyon szívesen remixeltem volna, és van egy másik is - ki fogsz nevetni: a Modern Talking You’re My Heart You’re My Soul-ja. A brit maxi lemezre egy olyan verziót tettek rá, amiben plusz konga volt, ez máshol nem is jelent meg, ettől olyan r&b-s lett. És van még egy, a Voyage-tól a Souvenirs.
Van olyan sztorid, ami egy bizonyos dal remixével kapcsolatban érdekes lehet? Valami különleges történt, bármi említésre méltó?
Ó igen, a First Choice Dr. Love-ja volt ilyen, annak készítése közben kaptam egy “lájtos” infarktust.
Borzasztó frusztrált voltam a dobok miatt, a tempó össze-vissza mászott. Akartam egy kiállást a közepébe a vonósokkal, de a dob mindig pontatlan volt, ezért állandóan változtatnom kellett a tempón. Fel-le. Tiszta ideg voltam, emlékszem, égnek emelt karral kiabáltam: “Istenem, hát képtelenek ezek a srácok pontosan játszani?” És akkor valami olyan futott végig a karomon, mint egy áramütés. Leültem, és azt gondoltam, hogy megcsináljuk még egyszer, csak előtte le kell nyugodnom, mert éreztem, hogy valami nagyon nem stimmel: izzadtam és alig kaptam levegőt. De azért újra nekiálltam, és szépen megcsináltam lassításokkal meg gyorsításokkal. És amikor kész lettem, megkértem a kollégáimat, hogy azért hívjanak egy taxit, ami elvisz a kórházba. Hajnali fél 5-kor értem az ügyeletre, ahol megkérdezték, hogy mi történt, én meg mondtam, hogy volt ez az áramütésre emlékeztető érzés a karomban.
Ez a párbeszéd zajlott le:
Úristen, a maga szíve össze-vissza ver! Mikor volt mindez?
Éjfél körül.
Éjfél körül??? Dehát hajnali fél 5 van!!!! Honnan jött be?
3 háztömbnyire voltam innen.
Maga egy igazi seggfej! Ugyan mi lehetett fontosabb annál, mint hogy életben maradjon?
Hát, egy zenét kevertem éppen…
Hogy mit csinált? (Elmagyaráztam neki).
A végén a doki azt mondta: “Hát, az biztos, hogy én nem abba akarnék belehalni, hogy nem fejezek be egy dalt.”
Nos, így volt, és az lett a dal végső verziója, amit abban az állapotban csináltam.
És melyik munkád a kedvenced, melyikre vagy a legbüszkébb? A Dr. Love?
Igen, és az MFSB-től a Love Is The Message, meg persze a Disco Inferno és a That’s Where The Happy People Go, mindkettőt a The Trammps játszotta.
Egyébként ismered a zenekar The Legendary Zing Album című lemezét?
Persze.
Nos, az a lemez valójában nem létezett, én találtam ki, pedig akkor a zenekar már egy másik kiadónál volt. De kijött a lemezről a Hold Back The Night, és természetesen hatalmas siker lett.
Annyira imádtam a Trammps-et, hogy ingyen is dolgoztam volna nekik. Nehezen jutottam a közelükbe, a stúdió vezetője, Harry Chippets hozott össze a menedzsmenttel, de ők úgy vélték, hogy a zenekarnak szüksége másra, maguk is meg tudják csinálni, amit akarnak.
Amikor az Atlantic Records-hoz szerződtek megkerestem Jerry Greenberg vezetőt, és megkértem, hogy mutassa meg a Trammps megjelenés előtt álló új dalát, ez volt a Hook For Life.
Meghallgattam, aztán csóváltam a fejemet: “Nem, ez így nem lesz jó, nekik nem így kellene megszólalni. Adtak még másik dalt is?” És akkor Jerry megmutatta a That’s Where The Happy People Go-t, emlékszem majd összeszartam magam! Mondtam Jerrynek, hogy engedje meg, hogy átmixeljem a dalt, és biztos lehet benne, hogy majd ki akarja adni. Bizonygattam, hogy ez atom lesz!
Jerry szólt a menedzsmentnek, egészen pontosan Ron Bakernek, aki viszont nem volt elragadtatva az ötlettől. A Trammps mögött ugye a Ron Baker-Norman Harris-Earl Young trió állt, és mivel Harris sokszor volt ott a stúdióban - amúgy ő volt a Dr. Love producere - odamentem hozzá, és mondtam neki, hogy nagyon szeretném megcsinálni a dalt, de csak úgy, hogy a végén Ron Baker mindenképpen adja rá áldását! Elkészítettem, a kiadó természetesen azonnal ki is akarta tolni a piacra, és Baker is jóváhagyta.
A dal megjelent, hatalmas siker lett, és onnantól kezdve én kevertem az összes többi Trammps kiadványt, de azért elmesélem mi történt a Disco Inferno-val…
Earl Young, aki a zenekar dobosa is volt, odaadott egy listát 12 dallal, és felsorolta, hogy melyik milyen hosszú legyen. Meghallgattam a dalokat, egy csomó gagyi volt köztük, úgyhogy azokat kiszórtam, mert nagyon jó lemezt akartam összehozni. Young úgy képzelte, hogy a Disco Inferno 3 perces lesz, hát jól megleptem!
Aznap este új segéd hangmérnök került mellém, aki véletlenül az egész mixet lehalkította, vagyis semmi nem szólt az eredeti szinten. Nem értettem, hogy miért nem megy a dolog, de közben le kellett mennem a másik stúdióba befejezni egy Gladys Knight dalt. Egyszer csak csörgött a telefon, a hangmérnök hívott: “Tom, most azonnal fel kell jönnöd!”
Felmentem, meghallgattam és tetszett. Ekkor azonban a hangmérnök váratlanul feltolta a normál hangerőre, így viszont a dal akkorát szólt, hogy majd leszakadt a ház! Ekkor jött volna a remix, de mondtam, hogy egész éjjel szenvedtünk vele, most már így marad, megkapják a 12’’-et, így is dögös lett - és végül így is jelent meg. Az elmondottak miatt a dal azonnal az arcodba nyomul: mert úgy meg van tolva, hogy a tű majd kiugrik a barázdából. És ezt megint a véletlennek köszönhettem.
Vannak más disco remixerek, akiknek a munkája tetszett akkoriban, vagy akár most?
A mai megoldásokat nem szeretem, mert - mint mondtam - csak fognak egy vokált, és új dalt építenek köré, szerintem ez nem remix, ez sokkal inkább “re-producing”, A régiek közül kedveltem Francois Kevorkian, Larry Levan és Walter Gibbons munkáit,
Milyen zenét szeretsz általában? Csak a diszkót, vagy van más is?
Mindenfélét, szeretem a dance-t, a pop-ot, de ugyanakkor Ella Fitzgerald-ot és a klasszikus zenét is. A hagyományos r&b-t is kedvelem, de a rap-et viszont egyáltalán nem. A “dal” végig ugyanaz, csak a szöveg változik. Ez így nem is dal, hanem inkább sztori, történet. Úgyhogy, amikor meghallom azt a kifejezést, hogy “rap zene”, mindig visszakérdezek: “Milyen zene????”
Na jó, van egy, ami kifejezetten jól sikerült: a Heavy D & The Boyz-tól a Now That We Found Love.
Úgy tűnt, hogy az egész “diszkó nemzedék” hirtelen teljesen eltűnt, amikor a diszkó “meghalt” a nyolcvanas évek elején. Mivel foglalkoztál utána, és azóta?
Régi dalokat remixelek az ötvenes-hatvanas évekből, és nagyon élvezem. Volt egy kiadó, a Laurie, az ő anyagaikból például a Procol Harum Whiter Shade Of Pale c. dalát kevertem újra sztereóban egy angliai kiadványra. Sok monót keverek sztereóra: a Donna & The Belmonts dalát, vagy Barbara Mason korai anyagait.
Van egy nagy kedvencem a People’s Choice “Jam Jam Jam”. Megjelent az valaha 12’’ lemezen?
Igen, de nem készült hosszabb verzió, ugyanaz volt a maxin, mint a nagylemezen. Egyébként az összes dalukat én kevertem.
2000-ben, az interjú készítésekor Tom éppen a “The Larry Levan Live @ The Paradise Garage” albumot keverte, méghozzá az eredeti mesterszalagokból.
Beszéljünk a Salsoul Records-ról is, az ő dalaikat is újrakeverted!
Igen, most is ezeken dolgozom.
Ha Salsoul, akkor muszáj erről is beszélni: kaptam egyszer egy email-t Vincent Montana Jr.-tól (a Salsoul egyik alapítója), aki a következőket írta nekem: “Nem Tom Moulton találta fel a 12’’ lemezt, hanem Ken Cayre itt a kiadónál. Tom olyan dolgokért aratja le a babérokat, amiket nem is csinált: egyetlen egyet sem kevert az én nyolc nagylemezemből a Salsoul-nál."
Tom nagyon meglepődött, mert eddig nem hallott erről.
Sosem mondtam dalról, hogy én kevertem volna, ha nem én csináltam. Nagyon sokszor akartam segíteni Vince-nek, nem is értem miért mondta mindezt. Igaz, a Salsoul-nál nagyon megorrolt rám, mert a Street Sense c. lemezen én dolgoztam, vele ugyanis nagyon nehéz volt kijönni. A karácsonyi albumát is én kevertem, ezt ő is tudja.
Nos, talán mérges volt rád valamiért…
Hát, olyan még nem volt, hogy Vince valakire valaha is jót mondott volna. Bárcsak érteném miért csinálja, de fogalmam sincs! Mert azt ugye nem mondta el neked, hogy a Close Encounter Of The Third Kind albumtól kezdve ráírta a lemezeire, hogy A Vince Montana Mix? Egyértelmű volt, hogy mindenben engem másol. Aztán meg azért könyörgött, hogy keverjem meg én, mert az Atlantic Records visszadobta. Karácsony előtt egy nappal hívott fel, és könyörgött, persze mondtam neki, hogy most nem tudom elvállalni. Erre lehordott, hogy milyen szar alak vagyok, rögtön utána meg elnézést kért. Végül azt mondtam neki, hogy két feltétel teljesülése esetén végzem el a munkát: 1. ő nem lesz jelen, és 2. ha a “Helló”-n és a “viszlát”-on kívül csak egy szót is szól hozzám, azonnal lelépek. És mi történt? Ő belement, és mixeltem, és a kiadó elfogadta az anyagot.
Fontos leszögezni valamit: Vince zenész, és szinte minden hangszeren játszott. Mint a Baker-Harris-Young csapat. A hatvanas években a korai anyagaikon mindent ők hárman játszottak fel, de híresek csak azután lettek, hogy a Gamble-Huff szerző csapattal kezdtek dolgozni. Nos, Vince is benne volt ebben a “családban”, de mivel fehér volt, azt hitte, hogy a fekák az ő tehetségét használva jutottak előre. Olyan ez, mintha én azt mondanám: “Mindent én csináltam!” Ez nem igaz: a stúdió, a kollégák, a dal, a körülmények - a végeredmény különböző dolgok kombinációja.
Nos, már csak egy rövid kérdés a végére: mi a legszebb emléked a zenei karrieredből?
Azt hiszem a Philadelphiában töltött idő a barátokkal.
Mint a Gamble & Huff?
Dehogy, ők senkinek nem voltak a barátai, finoman szólva sem kedvelte őket senki. A baráti kör olyanokból állt - sajnos már mind meghaltak - mint a Sigma vezetője Harry Chippets, Norman Harris a gitáros, illetve Don Renaldo, ő volt a vonósok felelőse.
Akkoriban Philadelphiában éltél?
Dehogy! Mindig New Yorkban, ezért aztán rengeteget utaztam. (A két város kb. 150 km-re van egymástól.)
2004. szeptember 20-án Tom végre megkapta a megérdemelt elismerést, mert ő lett az első remixer, aki a Dance Zenei Hírességek Falára felkerült, valamint az MFSB általa mixelt, Love Is The Message című dala is.
2006-ban saját kiadványa jelent meg A Tom Moulton Mix címmel, erre került néhány válogatott darab a 4000+-os repertoárjából - exkluzív remixek, korábban ki nem adott verziók.
Az alábbi játszási listában szerepelnek azok a dalok, melyekről a Mester az interjúban beszélt.
Original article © Discoguy.
Magyar fordítás © Deluxe FM. Idézet, említés utánközlés kizárólag a Deluxe FM írásos engedélyével, az eredeti forrás megjelölésével!
Comments